Bár valószínű volt, hogy ez az évem nem úgy alakul mégsem, hogy lehessen végre live cosplayem, mégis úgy döntöttem, szánok egy kis időt és pénzt erre a cuccra. Nem lesz tökéletes, ezt már most látom, de nem is arra törekszem ezzel, hogy megváltsam a világot. Nikki Reed amúgy is sokkal szebb nálam, és (ha valakinek még nem tűnt volna fel) nem vagyok egy kifejezett Twilight-rajongó amúgy sem. Felmerül a kérdés így, hogy akkor miért Rosalie? A válasz pedig egyszerű: a kontaktlencséimet szeretném még utoljára, valami hozzájuk passzoló dologhoz felhasználni. És mivel eleve a Twilight kapcsán jött meg az ihletem a démoni vámpírszemekhez, illetve fotózásos szempontból lehetőséget látok az egészben szép képekre, nem volt kérdés, hogy bevállalom a népharagot és/vagy a közröhej tárgya státuszt. Valamint, mivel az egyetlen karakter a film(ek)ből, aki valamelyest passzol hozzám és akit még szegről-végről kedvelek is, az Rosalie, ezért jutottam el eddig a dologig. És eddig a ruháig.

Mivel idén több nehéz ruhám is lesz, úgy gondoltam, egy abszolút just for fun, félsufni cosplayjel kezdeném az idei évet. Félsufninak nevezem, mert nem 100%-ig általam készített darab, és van két része, ahol sajnos az autentikusság már igazán nem férhetett bele a dologba anyagi okok miatt. Igen, oké, el lehet ítélni érte. De mivel nem versenyzek vele, és nem számítom komoly cosplaynek, úgy gondolom, ennyit megengedhetek magamnak. Pláne, mivel ezek a részletek a legdrágábbnak ígérkező kellékek lennének, vagyis a cipő és a paróka. Egyik sem úgy néz ki, mint az eredeti, de úgy gondolom, az összhatásnak megfelelnek. A cipő a szekrényemből származik, a paróka kölcsönzését pedig előre is hálásan köszönöm Enjinek.

Az általam választott ruhát egyébként Rosalie elég rövid ideig viseli az első részben. (Mivel csak a “Bella látogatása Cullenéknél” c., elég rövid jelenetről van szó, nem jelentett nagy gondot a screenshotolás sem. ) Tudom, hogy van neki több csinos ruhája is, olyan, amit a civil életben is szívesen hordanék, de ezt mindenképpen költségkímélőbbnek gondoltam.

Farmerom, és igen hasonló szabású fekete felsőm van, “csak” a többit kell összerakni. Ezek a nyaklánc, a fülbevaló, a kesztyű és a blézer. Bár különösebben nem technikás egyik sem, azért úgy gondoltam, szentelek mindegyiknek egy-egy postot addig is, míg rá nem térek a tavaszi projekt részletezésére. Ezek szakdoga mellett sem vesznek el sok időt az életemből amúgy sem – a bonyolult dolgok majd akkor jönnek, ha már kiveséztem a gótikus irodalom és a gótikus építészet viszonyát.

A cosplay (nevezzük annak, mert jobb szót nem tudok rá, és amúgy is szeretném majd “kigalériázni”) lényege egyébként a smink és maguk a képek lesznek. A sminkhez még kell majd tanácsot kérnem pár emberkétől, a fotózás pontos helyét és időpontját pedig még fixálni kell, de akit felkértem, elméletben elvállalta, s remélem, a gyakorlatban is így tesz. Mindenesetre kezdek reménykedni, hogy közeledik a tavasz, s amint beköszöntött, irány a tervezett helyszín egy kis felszabadulás/kiszellőzés/újjászületés céljából!

S mivel most úgy tűnik, időhiány miatt rövidebben, de ugyanakkor lazítás céljából minden héten sikerül valamit blogolnom, ezért soraimat azzal zárnám, hogy köszönöm annak, aki most elolvasott, s remélem, velem tart a jövő héten is!

A szoknya különleges szabása miatt ragadott meg ez a két ruha:

Ezeknél alapvetően arról lenne szó, hogy egy “egyszerű” alapú estélyit dobtak fel némi trükkös díszítéssel. Egy kis hajtás itt, egy kis szoknyafelcsippentés amott, és már kész is az egyedi, elegáns és “hercegnős” ruha.

A következő két ruha az anyagválasztás miatt ragadott meg. Még nyomozok, hogy a kék fényes anyag pontosan mi is lehetett (nekem olyan szatén-taft keveréknek tűnik, de eddig nem tudtam róla, hogy létezne ilyen anyag), ez a csipkés díszítés pedig nekem alapból nagyon bejövős – van is hasonló stílusú ruhám.

Némely göncnek nagyon bejöttek a színei is. Persze a piros és a lila árnyalatai amúgyis slágernek számítottak ezen a gálán, azért én nem dőzsöltem különösebben. Nem elég ugyanis a szín – ha maga a ruha nem szép, mondhatni, lényegtelenné válik, hogy épp a kedvenc színeimmel dolgoztak-e vagy sem. A két színt felhasználó öltözékek közül különösen kettő tetszett – ezek egyszerű szabásúnak tűnnek (igen, tűnnek, mert ettől még nem lesz a szabás TÉNYLEG egyszerű), mégis különleges darabok. A “kismama” ruha például azért is tetszett, mert a kevésbé előnyös testalkatot is kecsessé teheti. A bordót pedig a díszítése, ha tetszik, “feltétje” teszi mégis különlegessé – amúgy semmi extra nem lenne benne.

S ha már díszítés: nem csak a fentebbi bordó ruha egyszerű vonalvezetését sikerült igen látványosan feldobni némi csilli-villi “feltéttel”. Különösen a nem éppen hivalkodó színnek számító fehérnek esett igen jól az ilyesféle akció.

Végezetül szeretnék egy ruhát kicsit különválasztani a többitől, hiszen ez mondhatni minden, fentebb felsorolt, számomra tetszetős dolgot magába olvaszt. Az egyszerű szoknya alapot sikerült feldobni, kíváncsi lennék a nagyon könnyűnek ható anyagára/anyagaira, a kedvenc színem, a lila egy nagyon világos árnyalatában pompázik, illetve kapott némi “feltétet” is, s tulajdonképpen már az alap szabása is díszítésnek tetszik. Számomra ez a darab a 2011-es Oscar-gála divatnyertese.

Na, és akkor most “kinőciskedtem” magamat, legközelebb pedig valami “vagányabbat” postolok.

Kicsit fájó szívvel nézegetem az említett blogrengetegben, hogy mindenki milyen lelkesen dolgozik már, készülődik a tavaszi Mondoconra. Nagyon szívesen belevetném magam végre én is a sűrűjébe – csakhogy egyelőre nem tudom. Az ok nagyon egyszerű: április 15-ig szeretném leadni az angol szakos szakdolgozatomat (sőt, igazából még előbb volna jó leadni), május 21-én szeretném letenni a spanyol középfokú nyelvvizsgámat, s végezetül júniusban igyekszem megcsinálni az angolos záróvizsgát. Április 19-én az ELTE TTK-n végre előadást tarthatok nagy szerelmeimről, a vámpírokról, “Vámpírkép az angolszász irodalomban” címmel. Közben pedig az esti suliban is lesz vizsgaidőszakom, csak hogy minden még szebb legyen. S mivel ezeken a dolgokon a jövőm múlhat, jó volna, ha sikerrel tudnám venni ezeket az akadályokat, hogy utána belevethessem magam az Élet és a Munka sűrűjébe, s az év végére szépen kitaláljam, hogy pontosan mit akarok kezdeni az életemmel, s pontosan hol akarom mindezt megtenni. Benne vagyok hát a dolgok sűrűjében, s hiába könyvtárazom naphosszat, tanulom a spanyol szavakat és mélyedek el az “espanol” nyelvtani örömeiben, még mindig van és akad mit csinálni bőven. Mindezek mellett pedig van életem is, családom, barátaim és párom, akiket nagyon szeretek, s pont ezért szeretnék időt szakítani rájuk is. (Nem kicsi lelkiismeret-furdalásom van, hogy megszületett az egyik unokabátyám kislánya, s még sem őket, sem a Keresztapukámat, az újdonsült nagypapát nem tudtam meglátogatni, hogy gratuláljak nekik… Pedig már nagyon szeretném ezt beiktatni.) Döcög tehát az életem.

Persze, mivel néha szükségem van a magányos lazításra is, nem hanyagolom teljes mértékben a hobbimat sem. Jelenleg két darabon dolgozom párhuzamosan s haladok velük apránként – igaz, nagyon lassú tempóban. Mondjuk ez nem is feltétlenül baj, hiszen hosszas kalkulálás és mérlegelés után arra jutottam, hogy az egyik szerkót a nyári Holdfényconra, a másikat pedig az őszi Mondoconra viszem. Nem sietek sehova, kapkodni végképp nem szeretnék – egyszerűen csak tisztában vagyok vele, hogy a jó munkához idő kell, pláne nekem. Idén pedig mertem nagyot gondolni, és olyan cosplayekbe vágni a fejszémet, amelyekre (úgymond) régóta csorgatom már a nyálam. S mivel ezek ilyen régi vágyak, ezért sem sietek velük, mert a minőségre szeretnék utazni annyi bénázás és kudarc után. Formába szeretném hozni magam rájuk fizikailag is – idő pedig ehhez is kell. Ezért sűrítem be őket az év második felére. Ezek mellett még három ruhát tervezek biztosan idén: egy régebben elkezdettet fejezek be tavaszra (ennyire lesz időm), az őszi con második napján One Piecelek én is, végül a karácsonyi rendezvényen szeretnék megjelenni egy olyan ruhában, amely eredetileg tavaszra-nyárra készül fotózásra, de ha már elkészítem, akkor szeretnék feszíteni benne nyilvánosan is; illetve az őszi Mondocon után nem tervezek még plusz ruhát 2011-re, hanem akkor már szeretném elkezdeni készíteni azt a darabot, amivel jövőre szeretném megpróbálni az Eurocosplayt. Minderre persze csak akkor kerülhet sor, ha az idei akadályokat sikerül vennem. S hogy mik is lennének ezek?

Bár én magam sem szeretem a tervezgetős postokat, most mégis valami ilyet sikerült írnom… Elnézést, ha bárkit untat. Aztán ez szerintem még a közösségen belüli barátaimnak is szolgálhat meglepetéssel, hiszen bár volt, aki faggatott már, még neki is lehet ez újdonság. Erőteljesen meg kellett reguláznom a dolgokat a büdzsé miatt is, de ez kellett, hogy átlássam a kereteimet és véglegesíteni tudjam az idei menetet. Így ez a legfrissebb és állandósított 2011-es tervezet:

(A sorrend: 1. Sakuracon, 2. nyári HoldfényCon, 3. őszi Mondocon 1, 4. őszi Mondocon 2, 5. Animekarácsony)

Jól elmondtam, ugye? Na, de majd kiderül minden idejében a progress-bejegyzésekből. Merthogy lesznek azok is, ha nem is rendszerességgel. Amint erőt vettem magamon és lesz egy kis időm is, először a Klaud Nine-sorozatot szeretném lezárni. Van pár dolog, amin javítani szeretnék, ill. elemek, amiket kicserélnék, ez is az apropója a dolognak, illetve még az, hogy szeretném megtisztelni ennyivel is azt a ruhámat. Nagy lépésnek számít nekem e hobbi kapcsán ugyanis. Aztán ha ennek a végére értem (időjárás-függő is, de jó lenne, ha egy tavaszi fotózással zárhatnám ), sorrendben fogok haladni a progress-postokkal. (Szeretek ilyeneket írni, na. ) Tehát visszatérek a blogoláshoz (a craftolást pedig folytatom), s ha nem is olyan sűrűn, de kiveszem én is a részem kicsit jobban a cosplayes közösség virtuális életéből.

Köszönöm annak, aki ezt most elolvasta, s akkor nem sokára folytatom is Klauddal!

Most igazából csak annyi lenne a lényeg, hogy átalakítottam a blog küllemét. Valami világosabb, frissebb, üdébb, pozitívabb designt szerettem volna, s remélem, az idetévedők szemét is megnyugtatja majd, nem csak az enyémet. A következő időszakban nem csüggedhetek, kellenek a pozitív gondolatokat/hangulatot ébresztő dolgok, és ez is egy ilyen dolog. Ha vámpíros és gótikus hajlamaimat nézzük, talán annyira nem illik hozzám, de seráfütty, egyelőre így hagyom, és jó ez nekem. Aztán jövőre lehet, hogy megint váltok.

Mindenesetre dolgosan indul ez az év – három hét tanulás meghozta a maga jeles eredményét. Ez pedig azt mondja nekem, hogy a kemény és elszánt munka igenis meghozza gyümölcsét, tehát a nyárig rám váró feladatokat ebben a szellemben fogom teljesíteni mindenképp.

Ennyi voltam, ha van valami, úgyis pöttyentek.

1. Animekarácsony 2010

2. 2010-es “értékelés”

3. Tervek 2011-re

Animekarácsony 2010

Tavaly nem sikerült eljutnom az ilyen jellegű rendezvényre (lebetegedtem), így reménykedtem, idén már sikerül. Sőt, mi több, bíztam benne, hogy ez is nagyon pozitív élmény lesz nekem, hiszen félig Holdfényconnak volt hirdetve, márpedig a nyári Holdfénycont nagyon élveztem – ott helyben. (Utólag már nem érzem annyira tökéletes és pozitív élménynek.) Végeredményben magánemberként az Őszi Mondocon is egy nagyon jó élmény lett, szóval nagyon reménykedtem, hogy az Animekarácsony szép lezárása lesz ennek az évnek…

Talán mondanom sem kell: a reményeimet nem sikerült beváltani. A tavalyi “jó szokásom” idén is megmaradt: a rendezvény előtti héten lebetegedtem. Így vizsgámat is tolnom kellett januárra, illetve a karácsonyi előkészületekből sem lett nagyjából semmi. Most a két ünnep között (vagyis a napokban) pótolgatom, amit csak lehet. Ami viszont az igazán “jó” az Animekarácsony szempontjából: mivel ágyban, párnák közt töltöttem napjaimat az utolsó héten, még most sem lett teljes a Klaud Nine-cosplayem. Magamban ezt el is neveztem “Végtelen Cosplaynek”, hiszen úgy tűnik számomra ez el van átkozva. Hiába terveztem el és centiztem ki mindent, semmit nem ért a dolog. Ráadásul anyagért sem tudtam elmenni (ami elfogyott), Dávid barátom segített rajtam, aki a con előtti este hozott nekem arany lakkbőrt még a páncélokhoz. Órákon keresztül csináltam, szentségeltem nagyon, mert első körben idióta voltam, és jól elcsesztem az első “eresztést”, és mivel nem találtam csipeszt otthon, rendesen nem tudtam kifeszíteni az anyagot. Ennek eredménye valami olyasmi lett, amit nem tudok jobb és találóbb szóval illetni a “sz@r”-nál. Mivel a cipőm darabjait sem a ragasztópisztoly, sem a kétoldalú ragasztó, sem pedig a pillanatragasztó nem vitte, ott ültem a cuccom darabjaim között és sírtam. Nem szégyellem leírni, mert fel kell vállalni, amit elkövetett egyszer az ember – inkább azt szégyellem, hogy mennyire idegbeteg lettem, és hogy talán másokat is kiborítottam a viselkedésemmel. Nem így képzeltem és nem így terveztem az egészet. Szépen beosztottam az időmet, egy egész napot akartam a páncéloknak szentelni pl., szerettem volna kijavítani a ruhám hibáit, és aztán jött egy megbetegedés és kampec az egész tervnek… Igazság szerint el sem mentem volna, és félretettem volna másodszorra is az egészet – de csapatban voltam. És úgy éreztem, még ha nem is lehetnek büszkék majd arra, hogy velük vagyok, akkor sem hagyhatom cserben a társaimat azzal, hogy meg sem jelenek. Ezzel a tudattal feküdtem le aludni.

Reggel persze baromi nehezen ment a kelés. Émelygés és egy “üdvözítő” rosszullét után álltam neki összeszedni magamat és a cuccomat. Így persze nem sikerült túl jó hangulatban elverekednem magam a Millenárisig (ami nem 100%-os kondícióban és hóesésben a világ másik pontjának a legvégében található bázisnak tűnt), és a helyzet csak fokozódott, mikor belépve a cucc területére hirtelen belém villant, hogy nem tettem el a kesztyűt, ami Aoime Grave of Mariajához kellett még és amit megígértem Neki… Ha létezik olyan, hogy utolsó csepp, akkor nekem ez volt az. Megsemmisülve és újfent a könnyeimet nyeldesve léptem be az épületbe. Kicsit segített, hogy az első ember, akivel találkoztam ott helyben a Barátom volt, és azóta is nagyon hálás vagyok Neki, hogy akkor és amúgy végig azon a napon elviselt engem. Együtt indultunk el, hogy megtaláljuk az öltözőt, közben gondolkodtunk, hogy mi legyen, elmenjen-e hozzánk a kesztyűért… Akkor Aoime felhívott, elmondta, hol az öltöző, megtaláltam, és szegényre szintén rázúdítottam egy panaszáradatot… Máig szégyellem magam a kesztyű miatt. Azt, amit öltözés közben vettem észre (hogy otthon felejtettem a jobban elkészített, befejezett övemet is, amihez a ruha “szárnyait” kapcsoltam, illetve hogy a legelsőként elkészült, az egyik öv hátsó oldalán látható kistáskákat sem csomagoltam el valami csodával határos módon) igazából már rezignáltan tudatosítottam magamban. Igazából már azon lepődtem meg, hogy Lau Shimint sikerült elcsomagolni és elszállítani… Kicsit jobb lett a helyzet, mikor tudatosult bennem, hogy Aoime igazából nem haragszik rám, és hogy segítettek páran elkészülni. (Lau Shimin, a parókám és a sminkem nem egy emberes feladat volt… Ez úton is köszönet Kanának és Lenaleenek! Enjinek pedig szintén külön a kölcsönkapott ostorért – és persze, hogy szintén elviselte a sírásomat.) Mire “készen” álltam, már Will/Biru is megjött, és sebtében kitaláltuk, mi is fog történni a színpadon. Következett a sorban állás és az idegesség. Valahogy mindig izgulok színpadra lépés előtt, ezt azt hiszem, nem fogom már kinőni… Még akkor is volt bennem egy kis félsz, mikor láttam/hallottam, hogy Brigi konferálja fel a megint kissé bonyolultan megírt szöveget (hiába, nem tudok konferáló szöveget írni… -_-”). Pedig ez nekem nagyon sokat jelentett, ahogy az is sok erőt adott, hogy színpadra lépés előtt kaptam Tőle egy kis biztató mosolyt. Kiléptem, és már fogalmam sincs, mit csináltunk végül, de az azóta megkapott videó tanúsága szerint annyira nem volt borzalmas, mint amilyennek éreztem. A következő “attrakció”, vagyis a zsűrizés viszont számomra még mindig borzalmas élmény, nem is értettem és elég furának tartom, hogy így szervezték meg, mert így nagyon egymás hegyén-hátán voltak a versenyzők… Még ott álltam Mono előtt (akinek viszont megint nagyon örültem ), amikor a következő csapat már a színpadon állt, és a zsűri egyik fele már őket nézte, mikor a másik még minket. Olyan töketlennek meg szerencsétlennek éreztem magam az egésztől, és persze sikerült magamra venni az említett dolgot is, hogy még egy kis emberi problémát is generáljak magamnak az egésztől… Szerencsére utána egyből ott termettek barátok, ismerősök, akik odajöttek lefotózni, a jelmezhez gratulálni (ilyenkor azért kicsit örülök, hogy nem mindenki expert a karakteremből és hogy ideje sincs annak lenni jó formán senkinek, mivel az általam választott ruhája ha 5 percet szerepel a sorozatban, akkor sokat mondtam), beszélgetni. A napom igazából ezzel is telt aztán: lógtam a csapatommal, ismerősökkel, barátokkal futottam össze és beszélgettem kicsit (Salomének például megint nagyon örültem, de az még mindig bánt, hogy Brigivel egész nap nem sikerült igazából találkozni ), ill. megnéztem a kirakodó vásárt. Aztán végre átöltöztem, lemostam a sminket, amire már a Barátom is visszaért (ő kiment enni néhány barátjával), aztán már eredményhirdetés is volt, és persze eljött a nap vége. Az eredményhirdetésről annyit, hogy én igazából fel sem fogtam, nem is érzékeltem, hogy már az van, csak Aoime mondta, hogy kaptunk egy jelölést. Ez igazából meglepett engem, mert én Neki adtam volna nem csak jelölést, hanem díjat is, viszont a saját cuccom miatt nem éreztem kiemelendőnek a bandát. Egyszerűen nem volt teljes és nem volt szép. De majd egyszer talán az is lesz. Mindenesetre nagyon tetszett még Will Cross Marianja (az egyik kedvenc DGM-karakterem, és rá egyszerűen tökéletesen illett), Enji és Yuriko szerelése (de ez Nekik azt hiszem, már a szokásos minőség, nem kéne meglepődnöm többet ), Kana talárja (Harry Potter forevör! ), Zoelyn original “vampire porondmestere” (remélem, hívhatom így ), Dudus tökfeje , a Warhammer – csapat, Yaven kardja és bár utólag realizáltam, de az is, hogy Angelus Castielt cosplayelt (- igen, Supernatural-fan is vagyok XD). Sajnos volt, amit csak utólag láttam igazán, képről, de azért ezúton is szeretnék gratulálni Nekik, ha olvassák soraimat. Végezetül aminek nagyon örültem, hogy Lenalee kapott díjat, hiszen végre megmutatta a nagyközönségnek is, hogy milyen csodálatos hangja van, és valamiféle kis elégtételt vagy mit éreztem, hogy na, végre honorálják az előadói tehetségét (is). S ha már Róla van szó, még csak annyit, hogy számomra a nap legszebb és legkarácsonyibb gesztusai az Ő muffinja és a Barátom által küldött tea volt. Ebben a két dologban nekem benne volt az, ami a karácsony lényege és többet ér a legdrágább, legcsillibb ajándéknál is.

Köszönet Csepinek ezért a színpadi képért.

Kicsit összefoglalva még a napot, igazság szerint jó is volt meg nem is. Sajnos a rossz közérzet és hogy lerobbantam, rányomta a bélyegét az egész hangulatomra, egyszerűen nem tudott karácsonyi hangulatom kerekedni. Sokszor elbambultam és nem tudtam igazán úgy beszélgetni és örülni sok embernek, ahogy belül éreztem és ahogy kellett volna. Valamint konstatálnom kellett, hogy a műbőr bizony igen kényelmetlen anyag, pláne, ha testhez álló ruhát kell készíteni belőle. Erősen mozgáskorlátozott lettem benne az anyag merevsége miatt. Viszont, hogy valami pozitívat is mondjak végre: szerettem Klaud Nine lenni, még ha nem is teljes szerelésben. Látom a ruhám hibáit, és nem nyugszom már, amíg a tavaszi fotózásra nem lesz egész és olyan, amilyennek megálmodtam. De még így is valahogy sikerült mára odáig eljutnom, hogy igenis szeretem ezt a ruhát. De ami a legcsodálatosabb volt, hogy ott állhattam egy zseniálisan jó Cross és egy egyszerűen álomszép Grave of Maria mellett. Tényleg nem tudok Róluk másként, csak szuperlatívuszokban beszélni. Megtisztelő volt számomra az egész – de azt hiszem, többet nem szeretnék crafttal színpadra lépni. (Ennek okairól később.) Nagyon jól esett még, hogy a kis Innocence-emet, Lau Shimint annyian “lájkolták”, mert állítólag cuki lett. Igazság szerint ő volt a sztár, én csak a kiegészítője. XD De büszke voltam rá nagyon, annak ellenére, hogy továbbra is látom, hogy volna még mit javítani rajta. Mindenesetre a lényeg: a nehézségek ellenére a cosplay végül csak megszépítette nekem ezt az emléket, aminek remélhetőleg lesz megkoronázása is pár további fotó képében, ha befejeztem a szakdolgozataimat tavasszal. (Conra már nem valószínű, hogy felveszem még a Klaud-szerkót.) Remélem, a többiek utólag megbocsátják nekem az egész napos negatívkodást, mert azt még most is bánom. Pláne, hogy igazából nekem szép emlék marad ez a dolog…

2010-es “értékelés”

Az az igazság, hogy talán annyira nincs is mit értékelni… Két ruhám van, ami említésre méltó, és idén készült. És bár talán nem látszik rajtuk sem, de ez az év volt nekem a nagy vízválasztó, úgy érzem – bár talán jövőre derül ez ki igazán. Amit egy éve ilyenkor terveztem, nem sikerült. De igazából már nem bánom. Méghozzá azért nem, mert most érzem úgy, hogy sikerült eljutnom odáig, hogy el tudjam készíteni a két Final Fantasy-ruhát. Persze tolódnak még, hiszen jövőre megint betáblázódtam, de nem tettem le róluk. Ashe-sel kapcsolatban még van egy kis kérdőjelem, Frant viszont megterveztem, “csak” le kell ülni majd és meg kell csinálni. Ami iszonyatosan hosszadalmas lesz az én esetemben. Ugyanis idén megtanultam azt is, hogy talán mégis képes vagyok megcsinálni, elkészíteni azt, amit szeretnék és úgy, ahogy szeretném – csak borzasztó lassan. A tempóm nem hiszem, hogy túl sokat fog javulni jövőre, még úgysem, hogy végre van saját varrógépem. (Aminek nagyon örülök. ) Hiszen a gépről magáról is sokat kell még tanulnom. Idén elkezdtem gyűjteni a Burdákat is, de ugye ez sem teljes megoldás mindenre, hiszen ha egy nagyjából jó szabásmintát találok is, azt is át kell alakítanom, hogy olyan legyen, amilyet szeretnék és amilyen kell. Aztán elkezdtem gyűjtögetni mindenféle tutorialokat is, és amikor van egy kis szabadidőm + rám jön az 5 perc, akkor előre is tervezgetek, belemerülök a cosplay-mappába, és “menetrendet” kezdek írni egy-egy ruhához, hogy ha eljutok odáig, akkor már csak le kelljen ülnöm és csinálnom kelljen. (Fran, Ashe alapruhája és Anita például ilyen tervek – őket már “csak” csinálni kellene. De ők pont az előre beláthatatlan időpont kategóriájába esnek.) Mivel maga a tervezői folyamat is nagyon hosszadalmas nekem, ezért szöszölök ilyesmivel is, ha éppen úgy alakul, hogy megtehetem. Számomra továbbá a fejlődést jelentette még, hogy a ragasztópisztollyal végre összebarátkoztunk (bár még megéget alkalomadtán a kis genya), megtanultam “szabásmintázni”, tovább ismerkedtem a varrógépekkel, megszerettem a hungarocell-faragást és a papírmasézást (meg persze neki is mertem állni ennek), felfedeztem az igen költséges arany lakkbőrben rejlő igen jó lehetőségeket – és persze a saját határaimat. Már nem vágyom a brutál cuccokra, csak arra, amit (talán) el is tudok készíteni. Őszintén szólva Jane-nel kapcsolatban még vannak kétségeim, de nagyon szeretném, elkezdtem dolgozni rajta, és bízom benne, hogy még ha egy Mondoconnal később is, de elkészül. És tudom, hogy nagyon előre tekintek már ezzel, de már tudom, hogy ha elkészülök vele, akkor sem fog ez a hobbi kiüresedni számomra. Mert ciki, nem ciki, megvan a 2 következő nagy álom. Ezeket még nem fedem fel nyilvánosan, mert egyelőre mindkettőt legalább olyan hiú ábrándnak érzem, mint Jane-t, de jövő ilyenkor talán már lesz annyi tapasztalatom, hogy valamelyiket konkrétan betervezzem és merjek is róla beszélni. Egyelőre legyen csak elég annyi, hogy mindkettő a nagy szerelmeimhez, a vámpírokhoz kapcsolódik, az egyik egy live karakter, egy sorozatszereplő, a másik pedig egy animefilm egyik kulcsfigurája. Aki kicsit ismer, illetve ismeri a vámpír-témájú sorozatokat plusz animéket, az talán már tudja is, kiket szeretnék nagyon még egyszer cosplayelni. De ez tényleg nagyon távoli még.

Hogy egy kicsit írjak az idei konkrétumokról is: két dolgot tekintek említésre méltónak cosplay-szempontból. Az egyik az original Vámpírom, a másik pedig Klaud Nine. Az originalommal sikerült megvalósítanom egy régi-régi álmot, és végre vámpír lehettem. Ez volt számomra a lényege, és igazából más azóta sem számít nekem ezzel kapcsolatban. Klaud Nine pedig ugyan félkész még, számomra egy óriási lépés az “Értelmes Cosplayek Útján”, amelyen eddig igazán csak Kurenaijal sikerült lépkednem egy kicsit. Talán nem látszik rajta, de számomra egy bonyolult és összetett ruha. Soha semmin nem tanultam annyit még, mint ezen az egy cosplayen – már eddig is. Ezért is van bennem az, hogy ha egyszer teljes lesz, egy darabig biztosan a kedvenc cosplayemmé avanzsál. Minden hibájával együtt szeretem – és ezért is fogok még dolgozni rajta. Mert még jobban szeretném szeretni.

A kedvenc képem életem első saját tervezésű ruhájáról.

(Egyébként vannak még további saját terveim, a megvalósítás a nehéz inkább.)

A fotót Gabriel készítette.

Az egyik kedvenc képem a félkész Klaud Nine-garnitúráról.

A fotót Dave készítette.

Még van egy utolsó dolog, amit itt szerettem volna megemlíteni, ennél a pontnál. Az pedig az, hogy eljutottam odáig, hogy nem érzem magam alkalmas embernek a craft-versenyekre. Ha csak a dolog verseny-részére gondolok (tök mindegy, hogy díj és jelölés lett belőle vagy sem), akkor valahogy kényelmetlenül és rosszul érzem magam a két idei cosplayemmel kapcsolatban… Azt érzem, hogy nem igazán a ruhám, mint én lettem pellengérre állítva, és emberileg bánt pár dolog, amiről nyilvánosan nem beszélnék. Lehet, hogy félreértettem valamit, vagy én érzékelek rosszul dolgokat, de ez az egész verseny és zsűrizés dolog engem megvisel. Erre pedig úgy érzem, nincs szükségem. Sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy egyszer, amikor már elmúlt belőlem mindenféle kényelmetlenség és ellenérzés, még nekifutok ennek megint, mert lehet, hogy alaptalan minden és csak én drámázom túl. Hajlamos vagyok negatívan látni és érzékelni olyasmit is, ami nincs is ott pusztán mert van bennem egy jó nagy adag bizalmatlanság és mert sosem voltam “sikeres” és “menő”. Meg sokszor sikerül félreértenem nekem is dolgokat – és sajnos megesik, hogy én sem fogalmazok pontosan és más is félreért engem. Mindenesetre azt tudom, hogy ha színpad, akkor a csoportos perfek jelentették nekem az igazi élményt. Azokkal kapcsolatban nem egy conra emlékszem, hanem az egészre, mint élményre. A próbákra, a fellépésre, az egészre, ami jó hangulatban telt. Az emberekre, akiket általa megismertem, és akiknek nagyon örülök, hogy találkozhattam velük. Ez az a fajta élmény, amiben még nagyon sokszor szeretnék részesülni. Ez az, amiről nem szeretnék lemondani, mint lehetőségről. Szóval azt hiszem, ez az igazi műfajom. Hogy mi lesz még e téren, az is a jövő zenéje. De azt biztosan tudom, hogy szeretnék még ilyesmiben részt venni, de nagyon.

A “ruhát” elfelejteném, a próbákat és a perfet semmiképp!

Tervek 2011-re

A konkrétumokról már írtam. Annyi változás van csak, hogy Jane őszre tolódik. Tavasszal 1 hónapom lesz valami mást kreálni. Még gondolkodom rajta, hogy egy régebben elkezdett ruhámat fejezem be (Noelle Bor) vagy felújítom egy szintén régebbi balul sikerült cosplayemet (Ashe vagy Alexiel). Kedv és pénzfüggő lesz ez leginkább. Most Noelle felé hajlok a legjobban, de ezt úgyis az utolsó pillanatban döntöm el. Az az idő, amit ezekre szánnék, pont elég lesz valamelyikre.

Kevésbé konkrét terv a további fejlődés. Például meg akarom tanulni a páncélkészítést, a fűzőkészítést, illetve az abroncskészítést, illetve a bélésvarrást. Nagyon nagy falatok, de elvileg mindegyik esetben van honnan elindulnom, aztán majd kiderül, mit sikerül. Többre nem hiszem, hogy érdemes vágyni egyáltalán, ez így is nagyon sok, és igazából ha a felét sikerül elsajátítani, már akkor boldog leszek.

Szóval ez volt az idei utolsó cosplayes postom. Nagyon boldog, élményekben gazdag új esztendőt kívánok mindenkinek!

Egészen pontosan Klaud Nine generálisról van szó, a D.Gray-man című animéből. Korábban már lamentáltam róla, hogy miért ő, és akkor azt is elárultam, hogy az Őszi Mondoconra tervezem a ruhát. Nos, addigra csak olyan 60%-át tudtam elkészíteni, sufnizni pedig nem szerettem volna, mivel ez a jelmez (a korábban említett okok miatt) fontos nekem. Így még egy kis időt ráfordítottam (és fordítok még most is), hogy e héten szombaton úgy tudjam színpadon felvonultatni ezt a cosplayemet, ahogy szeretném, s hogy ne legyen vele kapcsolatban szégyenkezni valóm.

Elég hosszúra nyúlt már ez a bevezetés, ám mielőtt az aktuális “elemre” rátérnék, annyit fűznék még hozzá, hogy eddig ezt a cosplayemet érzem a legtechnikásabb, legnehezebb és legkomolyabb szerelésemnek. Nyugodtan ki lehet miatta röhögni, hogy így gondolom, mert így ránézésre nem egy nagy cucc, nekem mégis nagy kihívás volt. Persze, az majd szombaton vagy még inkább utána, a képeket visszanézve derül ki, hogy büszke lehetek-e rá és sikerült-e teljesíteni az akadályt. Én bizakodom.

És akkor ennyi rizsa után a főszerep innentől kezdve Őcukiságáé, vagyis Lau Shiminé lesz. Ő nem más, mint látszatra egy édes-bájos kis fehér majomka, aki mindig ott csücsül a generális asszony vállán. Valójában azonban jóval több ennél őkelme: Lau Shimin Klaud Nine Innocence-e. Aki egy darab részt nem látott még a D.Gray-manből, annak ezzel most nem mondtam sokat. Igazság szerint elég bonyolultan és részletesen is elemezhetném, hogy mi is az az Innocence (vagy ahogy a szinkronizált Animaxes verzióban nevezik: “ártatlanság”), de ezt most nem fogom megtenni. Akit érdekel, az vagy olvasson utána (pl. itt: http://dgrayman.wikia.com/wiki/Innocence ), vagy nézze meg az animét. Itt most legyen elég annyi, hogy Lau Shimin tulajdonképpen Klaud fegyvere (mivel az exorcistok Innocence-ekkel veszik fel a küzdelmet a Millenium Earl ellen), egészen pontosan egy parazita típusú Innocence. Bár kicsi is meg cuki is, valójában nagyon hasznos a harcban, hiszen ha Klaud aktiválja, gyakorlatilag egy marha erős, King Kong-szerű óriásgorilla lesz belőle. Ennek illusztrálásaként be is szúrok egy képet:

A lényeget tekintve ennyi elég is róla, most át is térnék a dolog cosplayes részére.

Magával Lau Shiminnel bizonyos szempontból nagy könnyű, bizonyos szempontból pedig nagyon nehéz dolgom volt már rögtön a referencia tekintetében. Ugyanis míg Klaud exorcist uniformjában egyetlen rész és egyetlen fejezet röpke epizódjában látható, addig Lau Shimin gyakrabban fordul elő, hiszen akkor is ott csücsül gazdija vállán, amikor a generálisasszony éppen más ruhát visel. De hiába a sok kép, ha az illusztráció kissé következetlen…

Ezen a képen Lau Shimin feje egészen nagy a testéhez képest, ami vékony derékkal és még annál is vékonyabb végtagokkal bír.

Ezeken a képeken viszont már kevésbé tűnik “rajzfilmfigura-szerűnek”, az arányai jobban közelítenek egy igazi kis makiéhoz. Sem a törzse, sem a karjai nem olyan kis vékonyak, és a feje sem tűnik akkora nagynak a testéhez képest. (Egyébként nem tudom, mindenki látja-e a különbséget, vagy csak én halucinálom bele. ) Ettől függetlenül nekem az első verzió tetszett jobban, azt szerettem volna megvalósítani – aztán akarva akaratlanul mégis a második lett belőle. Mondjuk ez szerintem betudható az általam választott technikának, az eredeti tervnek és ahhoz képest kieszközölt változtatásoknak is…

Eredetileg úgy terveztem, egy bólogató kutya-szerű Lau Shimint kreálok. Tanulmányoztam hát a “szerkezetet”, és tippeket meg tanácsokat kaptam vele kapcsolatban egy jóbarátomtól. A mechanika megvalósításához azonban az kellett volna, hogy Lau Shimin teste és törzse minél vaskosabb legyen a külső szemlélő számára, hogy benne elég hely jusson az egész mechanizmust létrehozó pöcöknek, kampónak, de leginkább a súlynak. Ezt a verziót magamban el is neveztem “Drabál Shiminnek”, aztán mivel az őszi con előtti napon sem tudtam beszerezni a megfelelő súlyokat, inkább el is vetettem ezt az ötletet. Lehet, hogy jópofa meg technikás lett volna, de hogy csak színében hasonlított volna a kész kreatúra az igazi majmócára, az is biztos. Így hát hazaérve tovább karcsúsítottam az alapot meg a mellső végtagokat, azonban még mindig úgy tűnik, hogy nem eléggé… Erről majd a post végére tűzök be képet. (És persze minden véleményt, hozzászólást szívesen látok, mert nem tartom kizártnak, hogy egy még újabb testet kapjon Őcukisága a tervezett privát fotózásra, ha még mindig nem leszek 100%-osan elégedett… Bár Brigi szerint jobb lett így, ahogy most van, mert így legalább “igazi majom”-szerű.)

Na, de hogyan is készült tulajdonképpen? Még a nyáron történt, Fülöp faragásakor, hogy rájöttem, én bizony nagyon is szeretek hungarocellt faragni. Innentől kezdve számomra adott volt, hogy az alapot mindenképpen ez az anyag fogja képezni, hiszen súlyra könnyű, és mint már említettem volt, szívesen elvagyok vele a melléktermékként képződő “hófelhő” ellenére, számomra a hungarocell-faragás amolyan relaxációs program. Szóval kerestem egy kis maradékot, és neki is láttam a munkálatoknak. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy megfelelő vastagságú hungarocelltömb-darabom nem volt itthon – persze ezt is meg lehetett oldani. Két megfelelő méretű darabot ragasztópisztollyal összeragasztottam, és így már megfelelő nagyságú alapanyagból dolgozhattam. A fejet faragtam ki legelőször – egy darabból. A testnél már trükköznöm kellett: először magát a törzset, a testet faragtam ki, utána külön-külön a két combot és karocskát. Ezeket a végtagokat ragasztópisztollyal ragasztottam a testhez. A hungarocelles fázis után következett az a dolog, amitől talán a legjobban féltem, s ami végül mégis az egyik legélvezetesebb munkafolyamatnak bizonyult. Igen, a papírmasézást még talán jobban megszerettem, mint a farigcsálást. (És akkor itt köszönet Erda csirizes leírásáért, merthogy azt használtam ennél a résznél ragasztónak. Szerintem nem is jártam rosszabbul vele, mint a tapétaragasztóval, viszont spórolni tudtam egy költségen. ) Eddig a pontig nem is éreztem szükségét, hogy fázisképeket készítsek, sőt, igazából egyáltalán nem akartam ilyesmivel vesződni, mivel sem kedvem, sem időm nem volt rá, de ezen a ponton olyasmi történt, ami mégiscsak fotózásra késztetett. Ugyanis két tányérra tettem száradni az elkészült részeket – az egyikre a fejet, a másikra a testet. A cosplayes ügyködéseket legszívesebben (és amúgy általában )  a család többi tagja által éppen használaton kívül helyezett konyhában szoktam végrehajtani. Így volt ez Lau Shimin esetében is. Letettem Őkelme még csiriztől csutakos darabjait a konyhaasztalra, és a pultként is használt szekrénynél ügyködtem (ez a ragasztópisztoly helye, mikor a konyhából műhely lesz ), amikor anyu bejött. Aztán én már csak annyit hallottam, hogy “Mi ez a rohadt alma???”, mikor megfordultam, és azt láttam, hogy édesanyám bizony elindult Lau Shimin száradó papírmaséfejével a szemetes felé… O_O Enyhe sokkot kaptam, aztán hirtelen felvisítottam, anyu meg jól megijedt. Mindenesetre Lau Shimin feje túlélte a “Rohadt Alma Incidenst”, és nem került a kukába. Én pedig lefotóztam, hogy mindenki eldönthesse magának, szerinte mennyire téveszthető össze egy rohadt almával. (S ha már ott tartottam, a papírmasézott testet is lekaptam. ) Íme:

Na, igen, ezek alapján nem tűnik annyira ígéretesnek az alkotásom, hiszen a testen szerintem itt látszik, hogy több összeragasztott darabból áll, és ettől kicsit olyan bábszerű lett. Azonban szerintem a szőrborítással ezt sikerült kozmetikázni, úgyhogy annyira nem vagyok csüggedt. (Csak azért valamennyire mégis, így utánagondolva meg nézegetve a kész kreatúrát…)

A következő lépésben, a száradás után, megint a fejet vettem elő elsőként. Az első felét lefestettem fekete  hobbifestékkel, a festék száradása után pedig a második felére kétoldalú ragasztót tettem. A buksihoz mérve fehér műszőrből kiszabtam a megfelelő méretű “burkolást”, avagy frizurát. Ahol kellett, elvarrtam, aztán egyszerűen ráhúztam a kobakra, mivel a kétoldalú ragasztó ugye rögzítette. A fehér műszőrből két kis pamacsot varrtam/készítettem ezután, amit a majomkafej barkójához varrtam. Utólag észrevettem, hogy kicsit eláll, így oda került még egy-egy pöttynyi ragasztó is á la ragasztópisztoly. A fejecske persze fülecskéket is kapott – ezeket fekete dekorgumiból vágtam ki egy-egy “csonkított” kör formájában, majd hozzávarrtam a megfelel helyen a szőrhöz. (Ez kétszer történt meg, először túl kicsi füleket vágtam ki… -_-” De a nagyobb fülek már fülcimpát is kaptak legalább. ) Itt a legnagyobb gondot az okozta, hogy azt szerettem volna, hogy legalább Lau Shimin szemei éljenek, ha már Őkelme nem bólogat… Ezért a hobbiboltokban kapható, mozgó szembogarú “plüssállat-szemet” választottam megoldásnak – és végül erre sem kellett költenem, mert anyu teljesen magától hozott nekem. (Korábban erre sem volt még példa. XD) Csakhogy ezek a szemek műanyagból vannak, és tök egyenes, sima a felületük. A fejecskének meg domborulatai vannak, és pofikája. Mondjuk megint én voltam a gyökér, mert rendes szemüreget kellett volna faragni, de sebaj, jó pap holtig tanul. Persze itt meg túldrámáztam a dolgot, mert végül is a kezdeti megoldásnak szánt kétoldalú ragasztó galacsin helyett a ragasztópisztolyos munka is elég volt. Íme az eredmény:

A test bizonyos szempontból kevésbé volt macerás, bizonyos szempontból pedig sokkal melósabb volt. Kevesebb féle dolgot kellett csinálnom rajta, viszont a szőrborítás sokkal bonyolultabb volt. Elsőként drótból farkat csavartam neki, és a derekára erősítettem, utána ismét kétoldalú ragasztó, és a test szőrrel való borítása következett némi “varrós technikával” a már említett módon. A végtagokat egyenként borítottam szintén ugyanezen a módon szőrrel, és a “csatlakozási pontoknál” hozzávarrtam őket a testet borító szőrtömeghez. A drótalapú farok is ugyanerre a sorsra jutott. Ezután jöttek a láb- és kézfejek. Ezeket eredetileg a ruhám alapanyagául szolgáló műbőr maradékaiból akartam kiszabni, összevarrni és egy nagyon kevés vattával kitömni, de valahogy nem jött össze, magam sem igen jöttem rá, miért, így végül dekorgumiból vágtam ki ezeket is, hogy hozzávarrhassam őket a végtagokhoz. Íme a Fejnélküli Majom:

Végezetül jött az aplikálás, a két darab “összeházasítása”. A dolgot ott rontottam el, hogy a fejet a bólogató kutyás verzió miatt még üregesre csináltam. Ezt itt most orvosolni kellett: kitömtem vattával, és hol a bevágás volt, további szőrdarabbal kozmetikáztam. Csak ezután varrtam hozzá a testhez, illetve a varráson túl egy kis ragasztópisztoly-powerrel is megsegítettem.

Hát, ennyi a történet, íme az eredmény:

Nem mondom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok vele, főként a helyenként olyan “csíptetősre” és ettől meglehetősen életszerűtlenre sikeredett varrás miatt, de most ennyi tellett tőlem. Zavarnak a dekorgumi láb- és kézfejek is, de erre még igyekszem kitalálni egy alternatív megoldást. Majd lesz ez még jobb is.

Holnap, ha Isten is megsegél, Klaud Nine másik “craftos” kiegészítőjéről, a karpáncélokról fogok írni! (…hogy azért némi következetesség is legyen a dologban.)

Oké, valójában túloztam. Mert előbb találkoztam a Csillagporral, és csak azután Gaiman nevével. Pár éve nagy sikerrel vetítették a hazai mozik is az eredeti nyelvén Stardust címen futó regény filmadaptációját, s a sok pozitív visszhang engem is meggyőzött arról, hogy megnézzem. Csalódást nem okozott, sőt, nagyon tetszett ez a szép, kedves, bájos, kellemes, üdítő, sziporkázó család- és nézőbarát fantasy film. Túl sokat azért nem vártam tőle – a maga humor- és romantikaadagjával mondhatni túl is teljesített a számomra. Mindenesetre ezt a mozidélután követően tudtam meg, hogy a film egy regényből készült. Méghozzá Neil Gaiman regényéből.

Mivel a film 2007-es, most pedig 2010-et írunk, azt hiszem, mindenki sejtheti, hogy nem loholtam a könyvesboltba, hiába érdekelt a téma. Most viszont valahogy megjött a kedvem valami könnyed, mégis eredeti olvasmányhoz, ami képes feldobni a napom és a kedvem. Ezeknek az elvárásoknak pedig a Csillagpor tökéletesen eleget tesz.

Ami a történetet illeti: a Libri weboldalát idézném, össze van foglalva ott a lényeg: “Falva falva egy aprócska település Angliában. Arról a falról kapta a nevét, amely a falu határában húzódik, és elválasztja az emberi világot a varázslatok birodalmától. Egy októberi estén a fiatal Tristran Thorn hullócsillagot lát a falon túl a földre zuhanni, és hogy elnyerje a gyönyörűséges Victoria kezét, megígéri a lánynak: elhozza neki a lehullott csillagot. Tristran elindul hát élete nagy kalandjára a falon túli varázslatos világba, amelyet a legfurcsább teremtmények és soha nem látott lények népesítenek be.” Ennyiből azt is lehetne hinni, hogy aranyos kis gyerekmese az egész. Aztán elkezdjük olvasni, és kiderül: egy nagy lótúróst gyerekmese ez!

Persze a narratívája, ha tetszik, kerete olyan egyszerű, mint a mesénél. A karakterek sem igazán árnyaltak, de persze talán nem is annyira sztereotípikusak, mint egy gyerekeknek szóló történet esetében. A sztori mondjuk többé-kevésbé kiszámítható – betudható ez a jó kis mesés settingnek/keretnek/kontextusnak. Azonban pont ettől kicsit lapos lesz Tristran (és a csillag) útjának története. Érezzük: szárnypróbálgatás ez, mert emellett vannak benne nagyon jó elemek és meglátások, amelyek egy felnőtt történethez hozzátartoz(hat)nak, egy gyerekmeséhez már nem. Például Gaiman kihangsúlyozza a fizikalitást és a fizikai szükségleteket, némely karaktere segítségével egy kis humoros és üdítő nyelvi játékot is űz velünk, s végül a regény kezdete inkább idézi Henry Fielding Tom Jones című klasszikusát, mint bármely bedtime storyt. Emellett a tipikus mese és mitológiai elemek tudatos beépítését is elvégzi. A történet zárása pedig nem a már unalomig ismert “és boldogan éltek, míg meg nem haltak”, hanem inkább egy reális, való világbeli hozzáállást sugalló befejezés. Ez a realitás érzés az endingen és a fizikális szükségletek irodalomi műbe való foglalásán túl valahogy az egész íráson végighúzódik. A gonosz boszorkányt is inkább megsajnáljuk a végére, és mint ártalmatlan, sajnálatra méltó némbert hallgatjuk meg őt. A szerelem sem az a mindent elsöprő – mondhatni suttyomban alakul ki útközben, és inkább a tisztes együttélés jellemzi majd, mint a “monumentális” érzések. Aztán a történetbeli való világ is igencsak valósan működik: már csak praktikus megfontolásból is inkább az idősebb, de tehetős úr felesége lesz a szépkisasszony, semmint a szerethető és fiatal boltos fiúé.

Bár lehetett volna hosszabb, jobban kifejtett és ezáltal némileg ötletesebben megírt mű, Gaiman teljesíti a “programját”: felnőtteknek szóló mesét írt. Azonban ez nem regény – ahhoz még egy kicsit fejlődni kell. A potencia azonban mindenképpen megvan ehhez a szerzőben. azt már látjuk itt is. Hogy sikerül-e neki, azt hamarosan talán megtudom, hiszen a birtokomba került még egy kötete. Legközelebb ezért arról ejtek szót. Hiszen még alig ismerem ezt a fazont…

Az én részemről ez a történet 2007. július 21-én, hajnali 1-kor kezdődött. Már egy órával korábban elindultam otthonról a pesti éjszakában a Váci utcába, az idegennyelvű könyveket értékesítő Libri könyvesboltba. Tisztán emlékszem, hogy a kék, ujjatlan topom és a nyári farmerem volt rajtam. Ami azt illeti, öltözhettem volna lengébben is, mert dögmelegem volt, csak úgy ömlött rólam a víz. Hevesen legyezgettem magam, és hamar megittam a kis üvegcsében magammal vitt fél liter hideg ásványvizet. A könyvesboltban sokan voltak. De nem zavart. Azért mentem oda, hogy elköltsem az előző félévről megmaradt, összespórolt ösztöndíjamat és persze azért is, hogy a történelem ne ismételje meg önmagát. Ezúttal ugyanis magam akartam magamnak felfedezni a 12 éves korom óta elkísérő történet legújabb felvonását, anélkül, hogy valaki spoilerekkel rombolná szét az olvasmányélményemet idő előtt. Megszereztem hát hajnali 1-kor a kötetemet, ügyesen elkerültem a spoilerekkel teli szórólapokat osztogató parasztokat, és a szívemben azzal az érzéssel álltam neki otthon olvasni, hogy most bizony valami véget ér… Nem csak Harry Potter története zárult le a Halál ereklyéivel, de az én gyermekkorom is. Végérvényesen.

Ez a könyv más volt, mint az eddigiek, nem azt a receptet követte, amit megszokhattam. Az elejétől éreztem, hogy valami megváltozott – és nem csak benne, bennem is. A varázsa még megvolt, de közben valami kihunyt, és azt hiszem, igenis kellett, hogy egy akciódús, már-már krimi/thriller egyveleget kapjak. Megkaptam azt is, amire az első kötet óta vágytam, és az egyik kedvenc karakteremet érinti. Aztán Rowling elvágta a dolgot, talán kicsit túl melodramatikusan is. De a hatást elérte: Harry néha azóta is hiányzik, hiszen egyszeriben egy régi jó baráttal szakadt meg minden kapcsolatom.

A történet 2010. december 3-án folytatódik. Ez az a nap, amikor a moziban megnéztem az utolsó kötetből készült film első felét. A producerek remek üzleti érzékkel meglátták ugyanis a lehetőséget: utoljára le lehet még húzni két bőrt is erről a húsról. Elég zaftos ez hozzá. Ahhoz viszont, hogy ennek értelme is legyen, és a korábbi, néhol igencsak szelektíven adaptált történetszálakhoz szervesen kapcsolódjon és mégis teljesítse az elvárásokat, már egy ügyes rendező kéz kellett. És hogy miért ezt és nem a forgatókönyvírói mindenható hatalmat jelölöm meg fő felelősnek? Mert a rendező dirigálja a film ütemét. És ha egy sztoriból kettő csinálunk az “Osztódj!” varázsige segítségével, bizony fontos, hogy az a pálcamozdulatsor megfelelő tempóban szülessen meg. Különben nincs varázslat, nincs áldás. Legfeljebb átok.

A direktori székben ezúttal is David Yates csücsül, akinek keze nyomán egy élvezetes (Harry Potter és a Főnix Rendje), valamint egy a könyvet helyenként talán túl szabadon interpretáló, kevésbé szerencsés (Harry Potter és a Félvér Herceg)  Potter-film is született már. (Persze a Félvér Herceg hiányosságai inkább az összes Potter-forgatókönyvet megszülő Steve Klovesnak tulajdoníthatók. Kedves Uram, jó volt az a regény, nem kellett volna túldramatizálni a témát, jól van az fokozva eredetiben is, és nem kellett volna elvenni Voldy jellemárnyalásából sem, na.) Szerencsére Yates úr most megint a “jó arcát” vette elő, és mikor kijöttem a moziból, ismét azt éreztem, amit az ötös filmnél: nekem ezt látnom kell újra és megint, kell ez a multiplex-élmény!

Bizony, multiplex-élmény. Ahogy a Harry Potter-filmek mindegyike. Mindben van ugyanis legalább egy (de inkább jóval több) parasztvakító jelenet, ami úgy istenigazából csak széles vásznon, a jó öreg dolby surrounddal megpakolva érvényesül. És talán pont ettől lesz akkora élmény, hiszen a vásznon, vizuálisan másképpen egyszerűen lehetetlen azt a teljesen magába szippantó atmoszférát megteremteni, amit Rowling hozott létre a maga regénysorozatával. Az utolsó előtti felvonás azonban  maradéktalanul teljesíti ezt a követelményt, mert ahogy arra már korábban utaltam, az ütemezés bizony hibátlan. Változtatás persze van megint az eredeti story line-hoz képest – de azt hiszem, a film élvezeti értékéhez ez csak hozzátesz. Itt most konkrétan egy példára gondolok: a sztori elején sokkal akciódúsabb és látványosabb lett a földi autópályaszakasszal az a jelenet, mikor Harryt Hagrid a motorján utaztatja, miközben egy halom halálfaló (és később Voldemort is) a nyakukban liheg. (A mellékelt képen a közvetlenül ezt a jelenetet megelőző képsorok egyike látható jobb híján.)

További pirospontos jelenet mikor az újra összeállt hármas fogat (Harry, Ron és Hermione) a halálfalók és Fenrir Greyback (?) elől menekülnek az erdőben. Egy sima, lineáris üldözős jelentnek is fel lehetett volna venni a dolgot, azonban Yates úr nagyon okosan döntött: a kamera úgy remeg, mintha az operatőr is loholna, és fejvesztve menekülne az életéért. Kiváló hangulatteremtés – az én szívem is ezerrel dobogott. Azt éreztem, amit Harryék is érezhettek a történet szerint: nincs idő felfogni, hogy mi van, mi történik, csak menjünk előre, előre, legyen ennek vége, mert ez így egy hihetetlen, váratlanul beköszöntött rémálom. (A mellékelt képen ismét a közvetlenül ezt a jelenetet megelőző képsorok egyike látható – és megint csak jobb híján.)

Ezeken a példákon túl a direktor úr talán legjobb döntése talán mégis az volt, hogy egy kicsit, pár perc erejéig átadta a székét másnak. A három fivér meséjét interpretáló szélesvásznú intermezzo ugyanis Ben Hibon svájci animációfilmes munkáját dicséri. Itt az elképzelhető legjobb megvalósítás született: az élőszereplős, a színes CG-s vagy a színes, hagyomány rajzolt animáció helyett egy CG-s báb árnyjáték született. A sárgás fakó háttér előtt megelevenedett, az árnyjátékot idéző, mégis 3D-s CG-figurák egyrészt tökéletesen érzékeltetik, hogy itt egy régi, kissé talán homályos, inkább legendának, mint mesének számító történetről van szó. A karakterdizájn pedig pontosan hozza azt a számomra csupán a “crooked” jelzővel megfogható képet, ami Rowling világának mélyén, annak esszenciájaként végig ott húzódik meg a háttérben, a felszín alatt.

Ami a képsorok muzikális aláfestését illeti: annyira nem tud monumentális lenni ez a zene, legalábbis nem tudja annyira érvényesíteni és emlékezetessé tenni önmagát, mint ahogy elvárnánk tőle, azonban tökéletesen aládolgozik a jeleneteknek. Az igazi babért pedig már évekkel ezelőtt learatta a nagy mágus John Williams a minden filmnél azóta is újra meg újra átdolgozott theme songgal.

Érdemes talán még azt is megjegyeznem, hogy erre a filmre sikerült odáig eljutnom sok más hasonszőrű (vagyis részben Harry Potteren nevelkedett) emberrel ellentétben, hogy igazából már nem érdekelt, hogy a dolgok másként néznek ki a vásznon, mint az én fejemben. Persze most is kiszúrtam olyan mellékes dolgokat, mint pl. azt, hogy Hermione Bill és Fleur esküvőjén viselt ruhája a filmben nem orgona lila, hanem konkrét piros – de már egyáltalán nem izgatott. Példa lehet még Mundungus Fletcher alakja, aki bár szintén másmilyen volt, mint az az alak, aki az én fejemben él, kifejezetten jó ötletnek tartottam az “indiánosítását”. Igazság szerint a fejemhez kaptam, hogy pedig ez annyira egyértelmű utalás volt, hogy nem jutott addig az eszembe!

Ami azonban még ennél is jobban tetszett és feltétlenül a jelmeztervező tehetségét dicséri, az a halálfalók és “minisztériumi rendrakók” megjelenése. Volt valami keményen és teljesen nyilvánvalóan “nácis” azokban az egyenruhákban, ami igencsak elgondolkoztatott az egész HP-biznisz egy lehetséges interpretációjáról… Talán ennek is szentelek egyszer egy hosszabb eszmefuttatást. Hiszen a már inkább a komcsi időszakot idéző minisztériumi “Magic is Might”-szobor megint egy kis történelmi/politikai kirándulásra ad okot – habár már a másik szélsőség irányába.

Mindenesetre ehelyett inkább arra figyeltem, hogy a színészek hogyan teljesítenek a filmes narratíván belül. Ért egy-két pozitív meglepetés, de előferdült  olyan is, hogy fogtam a fejem rendesen…

A legkellemesebb meglepetést Emma Watson, Hermione megszemélyesítője jelentette. Eddig az összes filmnél szinte kiborultam rajta, hogy mennyire túljátssza a szerepét, milyen hiteltelen, már-már ripacskodó, és egy hírolvasó szintjén (sem) mozog. Az utolsó filmre azonban úgy látszik, beérett a kiscsaj, mert hibátlanul sikerült neki átadnia a kedvenc karakteremet. És ha én, mint fan, ezt mondom, abban lehet hinni. Merthogy a kedvenc szereplőim esetében vagyok a legkritikusabb. (Nem is tetszik, amit Alan Rickman csinál, de erről meg nem most fogok írni. Majd a következő film után.)

trio

Ezzel szemben Rupert Grintnek sikerült kiábrándítania magából. Imádtam, ahogy Ront játszotta, őt találtam az ifjonc-szekció legtehetségesebbjének – eddig a filmig. Nem is fecsérelek rá több szót – amiket eddig Emma Watson játéka kapott tőlem jelző gyanánt, most neki osztanám ki.

Daniel Radcliffe most talán nem emlékeztetett ugyan egy darab fára, de hogy még nagyon sokat kell tanulnia, az is biztos… Ha nem érezném úgy, hogy a három főszereplőt mindenképpen ki kell emelni, bizony szót sem vesztegetnék rá.

Helena Bonham-Carter (Bellatrix Lestrange) és Ralph Fiennes (Voldemort) továbbra is a tőlük megszokott formát hozzák. Hiba az nincs benne – de hogy számukra ezek a főgonosz szerepek csuklóból jönnek, különösebb megerőltetés nélkül, az is biztos.

Érdemes még kiemelni Jason Isaacset, aki amióta csak felbukkant a második Potter-filmben Lucius Malfoy szerepében tetszelegve, egyszerűen zseniálisan hozza a figurát. A megtört, megviselt, méltóságát megőrizni keservesen próbáló Mr Malfoyt éppolyan meggyőzően hozza, mint a lekezelő, magabiztos “nemest”. Már szinte ott tartok vele, ahol a Főnix Rendje után Gary Oldmannel. Lassan ő is megszerettet velem egy számomra egyébként közömbös karaktert…

Ha pedig már Malfoyéknál tartunk, érdemes kiemelnem egy negatív példát is. Szerencsétlen Tom Felton (Draco Malfoy) ugyanis minden létező potenciált elvesztett, ami ugyan már gyerekkorában sem volt meg benne, de még reménykedhettünk, hogy kikupálódik. Azonban szegény nem csak rémesen rusnya nagykorú lett, de játszani sem tanult meg… Szerepe szerint lehet, hogy Draconak kellett volna feszengenie a Sötét Nagyúr jelenlétében, és a sírás meg az összeroppanás szélén állnia, de helyette én tettem így még annál a kevés jelenetnél is, ahol szerepet kapott. Szerencsére csak jelentéktelent… (Egyébként nem kellett volna meglepődnöm: ugyanezt csinálta már a Félvér Hercegnél is, pedig ezek azok a részek, ahol Draco karaktere egy kis súlyt kap… Hát, a filmekben nem.)

Hogy mit érdemes és mit nem elmondani még erről a filmről, azt mindenki maga dönti el, és büfögi ki magából barátnak, barátnőnek, havernak, ismerősnek a moziajtón kilépve. Tőlem ennyi tellett – a cselekményre nem véletlenül nem fecséreltem egyetlen szót sem. Mert ugyan mért lenne szükséges azt egy “worldwide phenomenon” esetében?

Az egész egy egri kiruccanással kezdődött, és igazából ez is tette ki a napom nagy részét. Okkidoval még korábban megbeszéltük, hogy le fogok menni Egerbe beszerezni a közös cosplay-projectünkhöz szükséges sötétkék bársonyt. Több oka is van annak, hogy ott terveztem megvenni az anyagot. Az egyik ezek közül az, hogy Pesten több helyen is érdeklődtem utána, és volt is kék bársonyuk, de elasztikus, kicsit ilyen plüss-szerű, és nem annyira sötét árnyalat, mint amire szükség lenne. Az pedig szerintem egyértelmű, hogy Mary és Jane katonai egyenruhájának zakója és kalapja bizony nem elasztikus, hanem tartással rendelkező anyagból kell készüljön. A másik ok, ami miatt végül is Egerig mentem az anyagért az ára volt. Egy helyütt (ahol szerintem a csizmához tökéletes lakkbőrt vettem) az eladó hölgy ugyan azt mondta, hogy tudna nekem szerezni az ominózus anyagból – ám az igencsak drága lett volna. És nem volt mindegy, hogy az ő árajánlatának 3/5 részéért sikerült végül megvenni az anyagot. Persze az anyagon kívül volt másik okom is arra, hogy útnak induljak: Okkidoval időszerű volt megint találkozni, és persze egyeztetni még pár további dolgot a cosplayjel kapcsolatban. Na, de ennyi felvezetés után írok is egy kis beszámolót.

Reggel a 9.03-as vonattal készültem elindulni, csakhogy ez már rögtön az elején kisebb akadályba ütközött. Nem számoltam ugyanis azzal, hogy a Keleti pályaudvarban más a rendszer, mint a Nyugati pályaudvarban… Évekkel ezelőtt utaztam onnan utoljára, és akkor is az volt, hogy az ismerősöm, akivel utaztam, megvette előre az én jegyemet is. Szóval igencsak meglepett a kordon, hogy csak két pénztár volt nyitva, és hogy annyian álltak sorba, valamint az is, hogy Eger felé az automata nem igen nyújtott segítséget. Egyébként pedig rá sem jöttem volna, ha nem lett volna velem olyan bunkó az a pénztáros, akihez először odamentem. A modora, ahogy beszélt velem és az egész helyzet együtt azt eredményezte, hogy jól kiborultam, és szégyen ide, szégyen oda, el is sírtam magam az idegességtől, ugyanis a pénztárosok tempója és a kordon mögött ácsorgó emberek száma nyilvánvalóvá tette számomra, hogy lekésem a vonatot. És bár a késés rossz szokásom, ezt próbálom levetkőzni mostanában. /Végül is tegnap sikerült mindenhova pontosan odaérnem, szóval talán nem is járok olyan rossz úton. / Szóval szegény Okkidoval könnyek közt közöltem a telefonba, hogy ne haragudjon és jaj, Istenem, de ezt a vonatot már nem érem el… Közben persze élelmes öregasszonyok úgy gondolták, nem figyelek, és hárman beálltak elém a sorba… Akkor már annyira kiborultam, hogy igazából ezen már csak utólag háborodtam fel. Értem én, hogy ha az ember öreg, akkor azért megérdemli már egy dolgos élet után, hogy előzékenyek legyenek vele szemben, de ez azért szerintem már pofátlanság. Plusz míg mások sietnének, nekik ott az egész nap. Na, mindegy. A vége végül az lett az egésznek, hogy a másik pénztáros szólt az egyik utasnak, hogy gyorsan hívjon oda engem, és kb. fél perc alatt megkaptam a jegyem, mondta, hogy melyik vágány és merre menjek, hogy gyorsan elérjem. Akkor már attól szipogtam, hogy az a hölgy meg milyen kedves volt. Egyébként a nyilvános sírás miatt azóta is szégyellem magam, de a tehetetlenség és az idegesség kettőse képes belőlem ilyesmit kihozni…

Ezután a kis intermezzo után végül is jól alakult a dolog. Futottam végig, de elértem a vonatot, ahol egy nagyon kedves kaller kérte a jegyemet. Szép napot kívánt, jó utat meg ilyenek, de egyszerűen mindenkinek. Ő is egy kuriózum volt. Az út további részében fércelgettem, vagyis még eljátszadoztam a katonanők zakójának prototípusával, ami egy próbaanyagos verzió ugye. Mindenképpen meg akartam mutatni Okkidonak, hogy megbeszéljük, jó lesz-e úgy, hiszen akkor tudok Neki adni szabásmintát, és lényegesen egyszerűbb lesz az egész, valamint hamarosan én is neki tudok állni a szabogatásnak-varrogatásnak. Olyan jól eltöltöttem így a 2 és fél órás vonatutat, hogy szinte észre sem vettem mikor Egerbe értünk. XD A kocsi, ahol ültem, már olyan 2 állomással korábban kiürült, szóval először azért sem volt gyanús, hogy megérkeztünk a célállomásra. Végül aztán ránéztem az órára, és láttam, hogy idő van, ezért pánikszerűen kérdeztem meg az arra járó kedves kalauzt, hogy ott vagyunk-e már. Azt válaszolta, hogy igen, és el kezdett nekem tanácsokat adni, hogy milyen busszal tudok bejutni a városközpontba, merre menjek majd, stb. Megköszöntem Neki a dolgot, aztán leszálltam, és Okkido már jött is szembe. Miközben a méterárú felé sétáltunk, alaposan szemügyre vettem a várost, nézelődtem rendesen. Sajnos a nap során nem tudtam az egészet rögtön “beszippantani”, ehhez egy nap (vagy pontosabban egy fél) kevés, de remélem, lesz még alkalmam arra járni. Mindenesetre nagyon tetszett, hogy kis túlzással szinte minden sarkon volt egy templom. Meg volt egy park, aminek elfelejtettem a nevét, de nagyon tetszett az is, valamint az érseki “rezidencia” meg a postahivatal épülete is. Nosztalgikus élmény volt számomra végigsétálni a belváros macskaköves útján, mert számomra nagyon olyan volt ez a rész, mint akár Pécs, akár Szeged, akár Békéscsaba belvárosa – pedig azért ezek egymástól igencsak távol lévő helyek. Átsétáltunk végül egy kis hidacskán is, az Egerpatak felett, és hopsz, már itt is volt a méteráru. Nagyon kedves volt az eladó hölgy, és még azt is megkérdezte tőlünk, hogy mihez is kell ez az anyag. Mivel vittem magammal, megmutattam Neki a képet a két hölgyről, és jó nagyot nézett. XD De sok sikert kívánt, és amikor kiléptünk az üzletből, valami hihetetlen izgalom öntött el. Borzasztóan örültem már a nyáron is mikor az anyag átlagárához képest olcsón be tudtam szerezni a fekete lakkbőrömet, de most… Most konkrétan éreztem, hogy valami nagyon fontosnak, nagyon szépnek jutottam birtokába, és Istenem, az az anyag… Pont olyan, mint amilyet elképzeltem a zakóhoz és a kalaphoz. (Később, hazafelé a vonaton még tapogattam meg gyönyörködtem benne, és ma sem telhetett el nap e nélkül az “akcióm” nélkül. XD) Mivel Egerben is van Kreatív Hobby, ahova be is néztünk, akkor már egyfüst alatt megvettem a válldíszek alapjául szolgáló “anyagot”, na meg egy csomag levegőn száradó gyurmát is felzsákoltam. Nézegettük még a kínálatot, beszélgettünk lehetőségekről, és megegyeztünk a módszerben, amivel végül is be fogjuk aranyozni a válldíszt és függőit. Ha eljön az ideje, majd pontosabban is írok erről, most legyen elég annyi, hogy sokkal szebb eredményt fog hozni, mint a sárgás színű hobbifesték. (Utólag filózok azok, hogy a módszert már Klaud Nine-nál alkalmazom, hiszen annyi idő még talán van a karácsonyi rendezvényig. Mióta ugyanis tudom, hogy aranyszínűbb is lehet egy aranyszínű kiegészítő, már nem úgy látom az elkészült, festett részeit annak a cosplaynek, mint eddig. De ez még elválik a következő pár hétben.) A nap többi részét sétálgatással, beszélgetéssel töltöttük, és ebédre elfogyasztottam életem legfinomabb melegszendvicsét. Furcsa volt mondjuk, hogy amíg ettem (és sikeresen le is ettem magam, de szerencsére nem produkáltam feltűnő foltokat a nadrágomra… -_-”), odajött hozzánk egy úriember, aki a portékáját szerette volna nekünk eladni. Aztán amíg még pár öltésnyit férceltem a parkban a próbaanyag-zakón, egy habókos öregúr gyűszű-használatra buzdított volna engem. Majd később, ugyanebben a parkban egy gyerek-csoport valami papírt akart eladni nekünk, nem kicsit erőszakosan. (Egy kisfiút tuti, hogy nem fogok félteni, hogy elveszik az életben, ugyanis kb. ránk förmedt, hogy “Ide a pénzt!” ) Ilyenekkel én eddig csak Pesten találkoztam, szóval alaposan megdöbbentem, de úgy látszik az én “pesti aurám” vonzhatta be a bajt, mert Okkido mondta nekem, hogy ő pedig ilyenekkel még nem találkozott Egerben, pedig ő ott lakik. XD Mindenesetre szép és jó volt számomra ez az egri kirándulás, szóval szerintem ellátogatok még oda – cosplay-megbeszélés kapcsán, vagy anélkül, de biztosan.

Sajnos azonban hamar el kellett hagynom a várost, mert este koncertre mentünk Lacival. Így nekem a 16.34-es vonatra már fel kellett szállnom, hogy a 20.00-s találkozónk előtt még haza tudjak szaladni átöltözni és elkészülni. Kapkodtam ám rendesen, de sikerült időben odaérnem a vonathoz, Laci elé. Utána még volt egy kis kitérő, mert anyunak el kellett szaladnom egy gyógyszerért, ami végül nem volt az üzletben… Mindenesetre odaértünk a Paddy and the Rats-koncertre, ahol Enikővel találkoztunk is, de ő inkább a saját társaságával lógott. Próbáltam tombolni meg jól érezni magam, de kicsit feszélyezett, hogy szerintem Laci nem élvezte igazán a dolgot… Na, de mindegy, nem szeretném túlaggodalmaskodni ezt a kapcsolatot második nekifutásra (is). A koncert után kicsit később leléptünk, Enikő is jött velünk. Laci mondjuk hazament vonattal, én meg még Enikővel lógtam, elmentünk végül a Corvinus Caféba (az Andersen tele volt), és ott felesben megittunk egy Sex on the Beach és egy Strawberry Colada koktélt. Elég olcsóak, ám nagyon finomak ott a koktélok, szóval nem volt lelkiismeret-furdalásom még egy ilyen költekezős nap után sem. Persze koktél mellett/után még jócskán eldumáltuk az időt, így volt hajnali 2 is mire végül hazaértem, de megérte, kellenek az ilyen csajos megmozdulások is.

Szóval ennyi volt a napom, így leírva talán rövidnek és eseménytelennek is tűnik, én mégis hosszúnak, nagyon hosszúnak éltem meg, persze csakis a jó értelemben. Szóval ezt a dátumot én szépen elraktározom. Most pedig vár a szakdolgozatra való olvasmányok felett görnyedés, a spanyolozás, és persze szépen módjával a cosplayes ügyködés. Hiszen most már a tavaszi ruhámhoz is sikerült felhalmoznom a leglényegesebb (alap)anyagokat.